Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Sidi Schwimmer: Hajtűkanyar

2012.05.19

cat-catreadingbook03.jpg

2012. február 6., hétfő

Hajtűkanyar

 
Emlékeztető h-mollban

A kerítésen kívülről az álmos kisváros temetőjének csendje első hallásra természetesnek tűnt. Mi mást várni egy temetőtől, minthogy megnyugtatóan csendes legyen? Jobb lábát gondolatban ráhelyezi a halkító pedálra, majd leüt egy akkordot. H-moll. A kőbezárt temető hálásan igazodik hozzá rekedtes síri hangján. Hármas ütem. Tovább, lassú negyedek. Megnyitja tenyerét, és felemeli zongorához szokott bal kezét. Gyűrűs ujján lötyög a kisméretű, tökéletes gyémánt. Két háromszög egybefordítva. Lassan forgatja áttetsző, vékony csontján a végtelent jelentő karikát, majd ujjai hegyével, épphogy csak megérinti a kilincset. Leüt egy nápolyi sextet. Szemlesütve, saját gyengeségét mentegetve húzta ujjára a gyűrűt a Francia. Egy kisebb eltékozolt vagyonba kerülhetett, meggondolatlan könnyelműség azokban az ínséges időkben. Riadt szemmel, hasztalan faggatta, miből telhetett és leginkább miért a túlságosan drága ajándék. Nem szerelemből, emlékeztetőül hagyta rá a kis kőbe zárt üzenetet. A temető hangulatához igazodva kényszeríthetné a billentyűket a halál ütemeire, de úgysem sikerülne. Jó tanuló módjára megtanulta a technikát, de egy árnyék mindig visszafogta ujjait. A fülsiketítő mélységek szaggatása helyett mindig késve játszotta a hangokat. Nem is remélhette, hogy valaha jó zongorista válhat belőle.

A Mester
 
Megelőzte, mielőtt elkaphatta volna kezét. Menetrendszerűen ugyanott hibázott, szándékosan levegősre nyújtotta a rubatot, mert élvezte az elkerülhetetlen büntetésnek még a gondolatát is. Idős tanára gyors, határozott mozdulattal rákoppint a bűnös ujjakra, hirtelen elsötétül a világ. A pálca csípése még most is fáj, de akkor sem tudta és nem is akarta másként, így érezte a metrumot.
- Megmondalak a Mamának - figyelmezteti a Mester két falat macesz között, majd kortyol egyet a borból, és elégedetten bólint.
Gyerünk tovább, elölről.
A forróság áttűzött a fákon és a borostyánon, a fény sejtelmes árnyékot vetett a sírokra és megcsillant a nemes drágakőn. Visszatérő álmaiban a rászáradt vért hiába próbálta lemosni. Szétfröcskölt idegen arcokon, belepte a patinás zongorát és a billentyűket, majd elkenődött a vakítóan fehér falakon. Alattomosan, cseppenként borított el mindent körülötte, hasztalan igyekezett a véres gyűrűt tükörsimára fényezni, mint otthon lánykorában az ezüstöt a Mama szigorú utasítására.

Mama
Azon a széder estén ellentmondást nem tűrő volt a tekintete. A menora felett végignézett rajta, mintha szándékosan egy ráncot keresne valahol a ruháján, vagy a gondosan fésült hajából kiszabaduló tincset, ami nem helyénvaló. Néma vigyázzban állta a vizsgálódást, miközben Mama meggyújtotta a gyertyát, szemrevételezte az ezüstöt az ünnepre megterített asztalon, majd az áldás után kegyesen odafordult a jövendőbelijének szánt félszeg fiatalemberhez, akit eddig még csak hallomásból sem ismert.
- Két év jegyesség után egybekeltek – döntött sorsukról ellenmondást nem tűrő egyszerűséggel. Az esküvőig a lány az irgalmas nővéreknél teljesít szolgálatot.
Még egy harapás a keserűgyökérből.
Mama volt annyira praktikus, hogy mellőzze a formaságokat, a gyűrűváltást és a jegyesek túl gyakori találkozását. Az ékszert takarékosságból, az együttlétet az érzelmek miatt vetette el, ugyanis a szerelem fogalmát még hallomásból sem ismerte. Másnap reggel kisírt szemekkel, mielőtt belebújt a szolgálat egyszerű fehér ruhájába, a tükörben végignézett nőies idomain. Ijesztőnek és valószínűtlennek tűnt az egész eljegyzés, hogy odaadja magát kötelességből egy idegennek. Eszébe jutottak Mama intelmei az asszony mindenkori teendőiről a házasságban, és elhúzta a száját.
Megszököm - határozta el elszántan, gyermeki komolysággal, mint akinek nincs más választása, és amint kilépett az utcára, fejében még mindig a szökés lehetséges módozatai cikáztak.
A férfi a taxi oldalát támasztva cigarettázott, amint megpillantotta utasát, eldobta a csikket, szótlanul kinyitotta előtte az ajtót, aztán bevágódott a volán mellé. A hirtelen jött csendben eltelt egy perc, aztán még egy. A visszapillantó tükörben a fekete fátyol mögött egy durcás tekintet nézett vissza rá.
- Hová vigyem, Mademoiselle? – vetette oda foghegyről a Francia, miközben arra gondolt, hogy nem valami szószátyár alkattal áldotta meg a sors. A romantikáról és a választékosságról nem is beszélve. Az igazság az volt, hogy a nőkről szinte semmit sem tudott, legfeljebb amit a saját bőrén is tapasztalt, hogy időnként nagyon idegesítők tudnak lenni. Sajnos, ez alól korra és nemre való tekintet nélkül utasai sem voltak kivételek.
- Saint-Vincent - állta tekintetét szemtelenül a kuncsaft, és újra eszébe jutott jövendőbelije. Még hogy kisasszony, gondolta, még mindig érezve szájában a keserűgyökér ízét. Lopva továbbfürkészte a visszapillantó tükörben a furcsa szempárt, akaratlanul is összehasonlítva a két férfit. Nem sokra jutott, egyiket sem ismerte.

Így kezdődött
 
Van jelentősége annak, hogy idegeneket egymás mellé sodor az élet egyszer, kétszer? Sokszor. Az égvilágon semmi jelentősége, gondolta, mikor hetek múlva nagyon ismerősen támasztotta valaki a kórház folyosójának falát. A taxis rögtön felismerte, de nem szólította meg. Ő pedig szégyenlősen rohant is tovább. Órák múlva ugyanott érte, ahol hagyta.
- Segíthetek? - törte meg a kínos csendet, különben a Francia sosem szólalt volna meg.
- A feleségem...
Beleborzongott a jeges tekintet mélységébe, amelyből hirtelen annyi féltő, gondoskodó érzelem áradt.
- Mindjárt megnézem - mondta kötelességtudóan és örült, hogy hirtelen hátat fordítva leléphet. Milyen lehet az ölelése, ha ilyen a tekintete, szégyellte el magát még a gondolatért is, és fejét lehajtva elviharzott.
Emlékeztetőül leüt egy Fiszt.

Az ölelés
 
Éjszakákon át, a biztos halált jelentő munkaszolgálat elől menekülve behunyt szemmel végigfeküdt a hideg háztetőn.
- Mentsd meg őket - hívta őt fuldokolva a fájdalomtól és a hidegtől eltorzult arccal.
- Kit mentsek meg? - szerette volna megkérdezni, de ezt a hangot is elkéste.
A Francia szenvedélye úgy kapta el váratlanul, mint a forgószél. Ritkaságszámba menő nyugodt pillanataiban, vagy éjszaka, álmában eszmélt a csontja velejéig átható fájdalomra, a gyűrű szorítására. Mennie kellett. Egy macska ügyességével mászott fel hozzá a tetőre, hosszú hajából kihullott a hajtű, ahogyan engedelmesen ájult karjaiba minden egyes hívó szóra. Közben a világ omlott össze. Meg kellett pihennie, lassan kifújta a levegőt és ráhajolt a mellkasára. Elevenen lüktető élet, vér és hús. Lélegzetét visszafojtva a távolról elinduló léptek zajával egy ütemben hallgatta a férfi egyre erősödő szívdobbanásait.
- Maradj veszteg - súgta száját gyöngéden befogva a Kielégítetlen.
A közelgő veszéllyel mit sem törődve csábította le egészen a hajtűkanyarba, ahonnan már nem vezet csak egyetlen út a szakadékon át, és ahol egyre erőssebben zakatol a szívük. Hajába simogatta a megalázó és értelmetlen pusztítást, aztán a tehetetlenségtől bénultan csókolta, szorosan a hideg vashoz szorítva testét. Az egyre erősödő léptek a tető ajtajánál megállva tétováztak. Karnyújtásnyira tőlük a bakancsos kopók megérezték a vér szagát. A mindenre elszánt gyilkos és a szerelemtől éhes test egyaránt követelte a megkönnyebbülést. Elakadt a lélegzet. A kinyíló ajtóból betörő fénnyel együtt robbant a feszültség.
- Ne! - ordította, ahogyan kifért a torkán. Óráknak tűnő hosszú pillanatok múlva tért magához verejtékes, lázban égő testtel. Sosem lesz vége, emlékeztette a kő minden egyes alkalommal.
Elcsúsznak ujjai a billentyűkön, mint tükör, megreped az emlék.
- Köszönöm, Mademoiselle - szólt utána bátortalanul a taxis.
A kórteremben akkor is ráismert volna, ha előzőleg nem kérdez rá a nő nevére. Elmosolyodott, amint megpillantotta az alig néhány perce született kis jövevényt. A legifjabb Kékszemű. Hűsítő kendővel letörölte a gyöngyöző verejtéket a kismama homlokáról. Irigyelte, meg nem is. Pontosan az a nő volt, amilyen neki is kellett volna, egy másik férfi oldalán. Aki méltósággal adja oda magát a nászéjszakán, nem kérdezi miért, csak teszi a dolgát egy egész hosszú életen át.

Méltóság
 
Olyan idők jöttek, amikor kényszeríttették higgyen abban, hogy méltóság nélkül is lehet élni, elsősorban meghalni. Meghalni tudott, de élni nem. Sem folytatni és a legkevésbé felejteni. A Francia képes volt rá, ő tudja, hogyan. Némán tűrte a háború viharait. Sosem beszélt róla, pedig szerette volna elkapni a férfi tekintetét. Nem volt rá alkalma. A kórházi találkozás és az azt követők előtt sem keresték soha egymást. Véletlen volt. A háború összehozza az idegeneket, néhány sokat - vagy éppenséggel semmitmondó tekintet, több még véletlenül sem történhetett. A házasság elől, ahogy kitervelte, sikerült elszöknie. A széder esti ima, amit elfojtva zokogott párnáiba, kiváltotta szabadulását. Kalandos utakat bejárva végül Budapesten érte utol a hír. Mama bajban van Párizsban, életében először szüksége lett volna a lánya segítségére. Lett volna. Hogyan lehet ezt az érzést hangjegyekkel leírni? A Francia szó nélkül ült taxijába, talán még nem késő. Svájcig jutottak el, tovább menni reménytelen lett volna. Ismét a „lett volna”. A biztos halált választva a férfit inkább hazaküldte, így megmenthette az életét. A Másik nem tiltakozott, neki is meg kellett menteni egy fiút és az anyját. Búcsúzóul ujjára húzta a gyűrűt, és szó nélkül otthagyta a zárda kapuja előtt.
Opus 1944. Záró akkord, méltóságtalanul. A Mama is így akarta. Volna.
A temető kapuja gondosan kilincsre volt zárva, ritka a vendég errefelé. A rozsdás vas jajveszékelése figyelmeztet, az itt-lakók nem szívesen látják az idegeneket.
Itt-ott erőteljesebben húzza végig ujjait a billentyűkön, már nem csak egy kívülről szemlélődő erre járó, hirtelen közük lett egymáshoz, a bentiekkel. Lassan visszatér az ereje és a bátorsága. A halálos csend akkordjaihoz képest lassan teltek a percek, amint végighalad a világos oldalon, úgy tűnik végleg megállt az idő. Leejti a mélybe a hangokat, így próbálja felvenni a ritmust.
A tűző déli napsütésben érintetlen senkiföldje, megannyi hívogató üres parcella mellett halad el. Egy régi motívum ismétlődik. Nem az igazi, keresgélnie kell a megfelelő hangokat.
A túloldalon, szemközt, az eltemetett múlt számokkal és betűkkel jelzett sora, idegennek titkos hieroglifák. Végigsétál a tűző napon és kihúzza magát, nem enged a test gyengeségének, pedig nagyon fáj a háta. Egy tincs a szemébe hullik, hagyja. Sehol egy lélek, csak a kutyák zendítenek rá. Tudja, hogy figyelik, óvatosan lépeget egyre közelebb, de nem történik semmi. A kutyák látszólag megadóan halkabbra fogják. Ők is kivárnak. Hirtelen a semmiből toppan elé a kortalan öregasszony, gyanakodva méregeti, mintha a gondolatait akarná kivallatni. Nem volt beszédes hangulatban. Illendőségből vált néhány szót, jövetele célját. Az itt - felejtettek közös sorsa jogán, jelentéktelen dolgokról beszélgetnek. Szemtől szemben, egyik halott a másikkal, mindketten közel a kilencvenhez, lehet mondani, akár a százhoz. Egy idő után már nincs jelentősége a kornak, részvét és megértő szavak nélkül is kitalálják egymás féltve őrzött titkait.
- Kicsit berozsdásodtam - mosolyogva kér elnézést. A mogorva öregasszony eszébe juttat egy kedves intermezzót. Vidámabb keringőbe kezd.

Marie
Az aggszűz főnővér Svájcban. Mindig komor és vészjósló tekintetétől az élők is halni vágytak. A lányok ereiben megfagyott a vér, amint megvetően átvilágította gondolataikat a szerelemvágytól átitatott rúzsos csókokról, az illatos sűrű tea homályában kimondott ígéretekről, aminek a bevetések vetettek szomorú véget majd minden alkalommal. Veszélyes árammal telt meg a levegő, amint Marie nővér végigperzselt a szobán. Aztán őt is utolérte végzete, egy nyársat nyelt brit ezredes formájában. Életük virágjában egyikük büszkébb volt, mint a másik, a nővérek sejtelmesen mosolyogva várták, mi lehet ennek a vége. Egy nap megtört a jég. Az ezredes kitüntetéséhez méltóan a tettek mezejére lépett, erőt vett magán, és egy határozott mozdulattal megpaskolta a nővér nem éppen fiatalos, de még mindig formás hátsóját. Eddig és nem tovább. A történet félbe marad, szétcsúsznak a képek. Marie akár hozzá is mehetett az ezredeshez. Pihenésképpen lezárja a keringőt. Volna.
Visszatér a temető h-moll akkordjaihoz.
A síri világ öreg nővére szótlanul fürkészi. Talán megözvegyült, vagy sosem ment férjez, azért olyan barátságtalan, mint Marie. Engesztelésül megmutatja a felhatalmazó levelet, engedélyt az imaház kinyitására. Az asszony nem faggatta az Illetéktelent, mert az volt, hiszen sosem járt még itt. Emlékezne rá, fél évszázad óta minden arcot elraktározott. Dacból, mert úgy vélte, hogy az Örökkévaló a másiknak jobb sorsot szánt, szó nélkül kezébe nyomta a kulcsot és hátat fordítva, magára hagyta.
A Mester rosszallóan felhúzza szemöldökét, elfelejtette lábát a halkító pedálra helyezni.
Elindul a fák és repkénnyel borított sírok között, mintha ismerné a járást. A kulcs nehezen forgott a zárban, nem túl gyakran nyithatták - zárhatták. Arra gondolt, nem véletlenül szánták neki a titkos termek nyitóját, a talán sosem használt biztonsági pótkulcsot. Többszöri próbálkozás után, mint egy bennrekedt sikoly, az ajtó végül mégis engedett a nyomásnak. Hűvös egyszerűség fogadta. Mindennapi ünnepélyesség egy hagyományos imaházban, amire számított. Szemmagasságban fekete márványtábla a halottak nevével. Végig futva a sorokon hirtelen behunyta szemét. Megszédült. Az ablakon átsejlő mámoros fényben, szótagonként betűzi a falon saját nevét.
                                                               
Schwimmer Szidi
  1917-1944

Várt néhány másodpercet, míg a bizonyosság eljutott a tudatáig, majd mintha visszatekerték volna a filmet, amennyire erejéből telt, kihátrált a levegőre. Az ajtó most mintha engedelmesebben hagyná magát visszazárni, aztán találomra sietve elindult egy ösvényen. Keresgélés nélkül rálelt az egyszerű sírra.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, elvégre ezért jött, hogy ledobja a súlyos évek terhét, mint mindenki, aki itt pihent. Óvatosan simogatta ujjai hegyével a hűvös kőbe vésett életek földi maradványait. Zsebéből kivett két kavicsot és finom mozdulattal letette a kőlapra. Betűkkel összekapcsolt számok, egy arc és néhány emlék voltak holtában is életének fogvatartói. A súlyos emlékektől görnyedten, a szem látóhatárából kieső zugban, egy fa árnyékában leült és várt. Valakire.
A Látogató lehajtott fejjel közeledett a néma csendben. Eljöttél hát, bólintott elégedetten Szidi, és mintegy válaszként a férfi felemelte a fejét. A sírok fölött két homályos tekintet akadt össze, az egyik kérdőn, a másik vádlón.
- Találkoztunk már? Nem emlékszem – hazudta könnyedén a Látogató, pedig nagyon is jól emlékezett.
Feltűzött hajából Szidi kihúzott egy ezüst hajtűt.
- Azt ígérted, hogy egyszer megszabadulok tőled. Előbb azonban nekem is jár egy kis kikapcsolódás. Mit szólnál, mondjuk, a francia Riviérához? - mutatott a hajtűvel a férfira.
- A Riviéra, de miért? Nem is szereted.
- Lám, megszólalt a szavak embere. Ne kábíts. Meg fogsz hallgatni, most az egyszer. Megígérted, hogy vége lesz. Cserébe rám mindig számíthattál, ha féltél, és ha magányos voltál, nekem elmondhattad. Mindössze gondolnod kellet rá, országhatáron és földrészeken keresztül rohantam, hátra hagyva mindent. Hányszor történt, hogy álmomból riasztottál, mert szükséged volt rám. Aztán szememre vetetted, hogy mindhiába. Szavadba sem került, bocsánatot kértem. Tízszer, százszor, ezerszer, mert képtelen voltam megmenteni Schwimmer Szidit. Senkit sem tudtam megmenteni, csak téged. Önmagadtól. Figyelmeztettelek, de túl sokat vártál el tőlem, sajnálom. Azt ígérted, vége lesz, Szidi, ennek a szörnyűségnek egyszer vége lesz. Igazad volt, mert neked mindig igazad kellett legyen. Melletted voltam akkor is, hogy legyen kivel megosztanod az örömödet, de nem sokáig tartott a béke. Mindig jönnek más gondok és más szörnyűségek. Emlékeztetlek, amíg a kezemet szorítottad és a rémülettől dermedten öleltél, megígérted, hogy egyszer minden háború véget ér és akkor eljön az én szabadulásom. Belefáradtam a gondjaidba, most Te következel.
- A Riviérát akkor sem szereted. Az út tele van szerpentinnel és hajtűkanyarral. Nagyon veszélyes, légy tekintettel az öreg járgányra.
A Francia mosolyogva indult el a sír felé. Végigsimogatta a kőlapon pihenő két kavicsot. Időt akart nyerni. A nők rengeteget bírnak beszélni, vele ellentétben, aki tényleg nem a szavak embere. Egy módja volt a vita gyors lezárásának. A vonzereje a régi, ebben biztos volt, látva, hogy Szidi ijedten hátrál. Jól ismerte a pírt az arcán, egy leheletnyi csók és ájultan zuhan a karjaiba. Mi tagadás, nem lett volna ellenére. Mégis, megállt félúton, mert a lánynak most az egyszer akár igaza is lehetett. Volna.
- Meglátom, mit tehetek érted – vetette be legsármosabb mosolyát. Hova legyen a fuvar, Mademoiselle?
 
Hajtűkanyar
Bennfentes vagyok a saját utamon, nyomta magabiztosan a gázt, ameddig engedett. Padlóig, mert megszokta, hogy Jahve kegyelmezettje nem kegyelmez. A pole-tól függ minden, mert az autóverseny olyan, mint az élet. Kis szerencsével a hátrébb szorultaknak is ölébe hullhat egy egészen kivételes lehetőség. Soha, semmit sem bízott a véletlenre, mindig az első sorból rajtolt. A terv szerint haladt. Aztán a hajtűkanyarban hirtelen elfogyott a szeme elől az aszfalt, alatta néma szakadék és ő, mintha csak erre várt volna, boldogan adta meg magát a halálos zuhanásnak.
Gyakran visszatérő és soha véget nem érő álomból riadt fel verítékesen, mint mindig ugyanannál a képkockánál. Világosodott. Az időeltolódás miatt az első éjszakákon rosszul aludt, össze - visszaálmodott, akár egy nehéz vacsora után. Ma reggel mindezek ellenére mégsem érezte fáradtnak magát. Felkelt, átfutotta leveleit, és evett valamit. Két korty kávé közben eszébe jutott az autóverseny és az aznapi futam. Bolondult a lóerőkért, próbálta összeszámolni, hány racinget látott az elmúlt évtizedekben. Milyen volt az első autója, és az azt követő, melyik volt a kedvence. Mindegyiket szerette a maga módján, a maga idején. A nőkkel is úgy bánt, mint az autóival, hol a gázt nyomta orrvérzésig, hol kíméletlenül bevágta a féket. Hány autót és hány nőt fogyasztott el élete során? Inkább nem is számolta végig. Mentségére legyen mondva, mindegyiket imádattal csodálta. Autót és nőt egyaránt, amíg meg nem unta őket. Az autókat kímélte, a nőket kevésbé, önmagát pedig csak módjával. Jusson, maradjon is.
Türelmetlenül ránézett az órára. Kora délutánra egy vidéki hölgyvendéget várt, és megígérte, hogy kimegy elé a vasútállomásra. Egy nő, akinek nincs autója, hova vezethet ez? Mindenesetre pincehőmérsékletre hűtötte a francia bort, ahogyan kellett.
Mi ütött belém - morgott magában a lépcsőn feljövet. Ilyen drága, nemes bor egy ismeretlen, ráadásul gyalogos nő kedvéért. Úgy látszik, öregszem, ezt persze egy percig sem hitte magáról és magabiztosan bólintott csibészes mosolyával, amiért a nők bolondulásig szerették. Emlékeiben kutakodva felidézte, milyen is volt a legutóbbi rendezvous, de gondolatai minduntalan visszatértek legújabb szerzeményére. Az igazat megvallva nem nagyon tudott mit kezdeni a délutáni jövevénnyel. Kontinensek, és kulturális különbségek lebegtek közöttük sejtelmesen, mint a hajtűkanyar után a végtelen szakadék. És persze, évek, sőt évtizedek. A lány pedig a maga szertelen nemtörődöm módján egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni az egészről. Komolynak, szenvedélyesnek és viccesnek tűnt egyazon időben, ami már önmagában is ellentmondásos.
- Hányszor voltál szerelmes? - súgta egy este a telefonba.
- Sohasem, kizárólag magamba vagyok folyton folyvást - vetette oda nyersen.
Micsoda nevetséges dolog, ráadásul ilyen korán reggel, meggondolta és visszatette a telefont, aztán a biztonság kedvéért mégis felhívta a lányt a mobilján, hogy rendben elindult-e, és hányra menjen ki elé a pályaudvarra.
- Szeretlek - duruzsolta hálásan a kis pimasz, úgy látszik, csak azért, hogy ne legyen nyugta.
Butaság, ezek csak odavetett szavak, nem létezik szerelem első látásra, megszólalásra vagy egymás mellé vetett betűk halmazára. Szerencsére nem létezik, még csak az hiányozna, hogy létezzen. Mit tudhat ez a gyerek az életről. Semmit. Lajstromot készített, vizsgáztatta a lányt. A bevételi oldalra a jó válaszok, a kiadás rovatba a rossz feleletek kerülnek. A szeretleket is ez utóbbiba sorolta.
Kizárólag a számok, és a versenyképes mérnöki precizitás kiszámolhatóságában hitt, a számokról eszébe jutott a több évtizedes korkülönbség. Kicsit soknak találta.
Sajtszeletelés közben megpróbálta elterelni gondolatait. Az elmúlt harminc éve jutott eszébe. Hálás volt önmagának, hogy folyton csörgött a telefon, elvégre azon dolgozott, hogy ne legyen egy perc szabad ideje sem felesleges gondolatokra. Karrier, pénz, és nők. Szigorúan ebben a sorrendben, de amint letette az asztalra a telefont, rögvest elszállt magabiztossága. Megérezte, hogy figyelik. Felnézett és a szemközti tükörben szembe találta magát egy idegen nő tekintetével.
- Hát persze, Jean, édes fiam. Szerelemből nem lehet megélni - gúnyolódott Szidi az ebédlőasztalra könyökölve, és öregesen megtámasztotta lábát a mellette levő széken. Figyelmeztető dorgálásként meglengette a kezében tartott sárgaszínű selyemkendőt. Jean, mert akár így is hívhatták volna, mint akit sarokba állítottak egy csínytevésért, és mert kilesték titkos gondolatait, szótlanul várta a folytatást. Eszébe sem jutott tiltakozni. Lett volna miért, hiszen nem is így hívták, és a bejárati ajtót is kulcsra zárta. Legalábbis így emlékezett.
A kezéből kicsúszott kés nagyot koppant az üvegtálon.
- Ki maga és, hogy jutott be a lakásomba? - eszmélt fel hirtelen, de a tükörben legfeljebb saját magával és a szemközti üres székkel perelhetett.
Az időeltolódás megtréfálta, a fáradtságtól látomásai vannak. Az a nő, akit az előbb látni vélt, beugrott, honnan emlékezett rá. Mellette ült a repülőgépen.  Egy szót sem szólt, végigaludta az egész utat. Talán egyszer kiment a mosdóba. Elhatározta, ha túl lesz a mai napon, alaposan kipihenni magát. Felkapta kulcsait és elsietett az állomásra. Kinn parkolt a ház előtt, indított. Élvezte a sebességet, az előbbi incidensről meg is feledkezve az útra koncentrált. Az utca végén hirtelen bevette az éles kanyart. Szerencsére, idejében fékezett. Két autó aligha férne el egy ilyen szűkre szabott helyen. Rutinosan kikerülte a szembejövőt.
Nem mondom, szép teljesítmény ettől az ócskavastól. Apám járt ilyen autóval anno Párizsi taxis korszakában.
A fékcsikorgást hallva Szidi mosolyogva végigdőlt a kereveten és türelmesen várt. A lépések egyre közeledtek. A férfi bevágta az ajtót maga után, körülnézett, majd ráérősen az üvegajtóhoz sétált és felkapta a távcsövet az ablak mellől.
- Remek a kilátás. Nem vagy éhes? Mit gondolsz, hova menjünk vacsorázni?
- Térjünk a tárgyra, mikor beszélsz vele - hárított Szidi.
- Mi olyan sürgős, asszony? Előbb talán meg kellene várni, hogy hazaérkezzenek. Alig ismerik egymást, és az sem ártana, ha egy kicsit összemelegednének.
- Légy szíves, kímélj meg a részletektől - nyomott el egy ásítást a nevezett asszony.
- Mesélj a lányról. Milyen? - kacsintott jelentőségteljesen a férfi.
Szidi felkelt és nyújtózott egyet. A dohányzó asztalon sajt, bor és egy kis fadobozban régi fotográfiák. Bekapott egy darabka Ementálit.
- Kiváló.
- A sajt, vagy a lány?
- A célnak megfelelő, ahogyan Te mondanád. Nem bízol a megérzéseimben?
- Biztos?
Kérdésre kérdés, a szavak embere sosem méltatta válaszra.
- Nem vele lesz a gond. A Fiú túlságosan büszke és cinikus.
- Ennyire biztos vagy a lányban?
- Igen. Remek a pedigréje, távoli rokon.
- Ajvé. Tud annyit beszélni, mint te?
Szidi szó nélkül hagyta. Intett a férfinak, hogy töltsön neki valami innivalót. A bor ízletes volt. Szintén a célnak megfelelő. Könnyű és sármos. Kortyolt még egyet, közben vetett egy pillantást a CNN - re. A Fiú úgy rohant el, hogy nem zárta el a tévét, megszokásból. Választások és tyúkperek a legújabb trendi divat szerint. Földrengések, szükségállapot Libanonban, polgárháború Irakban, éhezés Afrikában. Érzelmek nélkül nézte a képkockákat, nem irigyelte a mai fiatalokat. Lehet, hogy annak idején nekik mégis könnyebb volt. Természetesen nem, de idővel mindig így érzi az ember. 
Körülnézett a lakásban.
A berendezés remek ízlésre vall, alma nem esett messze a fájától, de az is lehet, hogy anyai örökség. Nem tudhatta biztosan, hiszen sosem járt a férfi otthonában.
A kellemes délutáni csendben a Francia elbóbiskolt a fotelban. Rég nem érezte magát ilyen jól, kényelmesen hátradőlt kezében a kis dobozzal és találomra kivett néhány képet.
Duna parton fiatal nő, karján egy kisgyerekkel. Háborús csendélet, törmelékkel.
Retro esküvői kép, már színesben. Kissé megfakult násznép. Az egész utcát lefoglalja a túldíszített autó. Giccses friss házasok felirat. 
Csoportkép a Niagaránál.
Fiatal pár. Naiv, finom vonalú női arc.
Reklámba illő tengerpart, pálmafák. California. Laza kikapcsolódás, kissé ódivatú fürdőruhában. Elmaradhatatlan golfsapka.
Fekete-fehér, Párizsban. Családi totál a taxinak dőlve. Háttérben talán a rue de Rivoli. A háttér elmosódott. Nagyon régen volt.
Idegenlégiós egyenruhában fiatal, jóképű férfi. Tűző napon hunyorog a kamerába, nyakában selyemsál. Marokkó. Gyűrű szorítása áttetsző éjszakán. A zsúfolt vonaton levegő után kapkodva próbálnak menekülni. Forró tető, a csillagok alatt. Kattan egy kibiztosított zár. A sivatag mámorától félájultan eszméltek a bakancsos kopó dobbanásaira. Hajából kihullott a hajtű zuhanás közben.
- Ne! - ordította a szakadék mélyéről.
Felébredt a közeledő léptek zajára, de nem mozdult a kényelmes fotelből. A Fiú előreengedve vendégét, behozta a csomagokat. A levegő megtelt izgalommal. A lány nem várt, kellemes meglepetés volt. Egyszerű és kedves, mellesleg csábosan izgató. Az autóversenynek annyi, mosolygott és átölelte a formás nyakat. Lassan csúsztatta lejjebb kezét a lány csípőjén, és végigsimította hosszú selymes haját. Derült égből villámcsapás.  A nő a repülőgépről pontosan abban a helyzetben és ott ült, ahol először megpillantotta. Elviselhetetlennek találta a látomást, ráadásul fogalma sem volt, hogyan szabadulhatna meg tőle. Romantikus terveivel ellentétben úgy döntött, hogy inkább elmennek vacsorázni. Nem nagyon mentegetőzött. Közölte, hogy megéhezett és menjenek el most az étterembe. A lány csodálkozva nézett rá, ábrándos kezdet után kiábrándító folytatás. Kérdezés nélkül felment az emeletre átöltözni.
- Megváltozott a stratégia? – kérdezte Szidi cinikusan.
Tehetetlenségében mérgesen topogott egy helyben. Mit lehet erre mondani, gondolta keserűen. Levegőnek nézem, előbb utóbb csak megunja.
- Eléggé csinos, és szellemes a lány. Jó választás.
Földbegyökerezett a lába.
- Apám?  - csúszott ki a száján.
Megfordult, és nem hitt a szemének. Több éve halott apja ült lazán mosolyogva a fotelben. Kezében egy csomag Gauloises és mintha mi sem történt volna, rágyújtott.  Megszédült, mint álmában annál a résznél, amikor véget ér az út és ő boldogan zuhan a szakadékba. Behunyta szemét, aztán lassan újra kinyitotta. A lány útra készen állt előtte. Ritkán fordult vele elő, de most tanácstalanná vált, maga sem tudta már, hogy mit gondoljon.
A friss levegő csodákra képes, az étterembe érve úgy tűnt, minden a helyére került. Vacsora közben jól elbeszélgettek. Visszatért a rá jellemző jókedve, és a lány őszintén értékelte humorát.  Egy ódivatú viccen jóízűen nevetett, de torkán akadt a falat. Azok ketten a semmiből előkerülve ott ültek az asztaluknál.
- Fiam, beszélnünk kell - közölte a Francia cinkos tárgyilagossággal.
Szidi gúnyosan elhúzta száját, micsoda antré. Jóízűen falatozott a szezámmagos, fahéjas csirkéből. Szerencsére, neki csak hallgatni, legfeljebb bólogatnia kellett. Kedvére volt a vendéglő, a folytatás pedig viccesnek ígérkezett, és nem bírta megállni, hogy magába tartsa gunyoros megjegyzéseit. A fahéj illata megidézte a fotográfiát, gondolatban még mindig a sivatagban volt sárga selyemruhában, hajtűvel felfogott hosszú hajába belekapott a késő esti fuvallat. Van a napnak egy órája, ami szigorúan az álmodozás ideje. Mi újat mondhat egy apa több évvel a halála után? A Fiú várta a választ, közben szótlanul nyelte az ételt, mint gyerekkorában a kötelező ebédet. Nem árt szemmel tartani a lányt, gyanakodott, mint egy összeesküvés - elmélet áldozata. A két nő békésen eszegetett, rég nem látott apja mit sem változott. Valamiért megható volt a jelenet, és azon kapta magát, hogy boldog.  A Francia elkezdte mesélni a hiányzó részleteket az életéből. Soha nem avatta be olyan férfias dologba, amit csak egy apa tud a fiának átadni és most, íme valóra vált az álma. Elbűvölten hallgatta a marokkói küldetés részleteit, még desszertet is rendelt, hogy húzza az időt. A Francia hosszan mesélt a bakancsos kopóról, akinek majdnem sikerült elkapnia őt a háztetőn és a kudarcba fulladt titkos küldetésről az idegenlégióban. Aztán szóba került a nő is. Szidit a tejberizs jobban érdekelte, de azért mosolyogva bólogatott. Hirtelen megtört a varázslat.
- Apám - kezdte volna, de elharapta a folytatást.
- Mesélj az apádról - bátorította a lány.
Vonzódott a kedves, sziporkázó humorú lányhoz, szerette volna megosztani vele az egész életét. Másrészt, azonban egyre inkább gyanakodott.  Fúrta az oldalát, hogy mit akarhat tőle, és mi a szerepe a kis Mata Harinak ebben a meglehetősen hihetetlen történetben. Kérte a számlát. Sejtését igazolandó, Szidivel nyomában a lány kiment a mosdóba.
- A magány és a félelem szülte játéknak indult, fiam. Aztán nagyon is komollyá vált. Nem bírtam abbahagyni.
- Megcsaltad az anyámat, a feleségedet ezzel a nővel, és most valami szánalmas mesével akarsz előrukkolni? Maga sem tudta, miért kéri számon az apjától azt, ami számtalanszor vele is előfordult már. Szomorúan nyugtázta, hogy nem lévén fia, őt senki sem fogja számon kérni. 
- Na, és kivel? Egy szellemmel?
Feltűnt neki, hogy apja kérdésre kérdéssel válaszol.
- Ne viccelj, hogy csaltam volna meg. Hagyd nyugodni békében az anyádat. Ha már itt tartunk, én a helyedben megnézném, milyen inget veszek fel. Ne ellenkezz anyád kifinomult ízlésével. Egyáltalán nincs megelégedve veled ilyen téren, sosem volt, de ezt Te magad is tudod. Rád férne egy asszony, aki megköti a nyakkendődet és kiválasztja a hozzá megfelelő inget és öltönyt. Apropó, nők! Mi bajod Szidivel?
Mi baja lenne. Minden. Apja úgy halt meg évekkel ezelőtt, hogy szinten semmit sem tudott róla. Annyi év alatt nem volt mersze kérdezni az életéről, a titkairól. Később már bánta, hogy nem volt türelmesebb hozzá és nem töltöttek együtt több időt.
- Tulajdonképpen, mit vársz el tőlem?- kérdezte bátortalanul.
- Azt, hogy folytasd az életemet.
- Sajnálom, nem tehetem - vágta rá a Fiú.
Igazság szerint fogalma sem volt arról, hogy mit nem tehet meg.
- Eljön mindennek az ideje, ne aggódj. Esténként feküdj végig a háztetőn. Nézz körül a világban, vedd észre a csillagokat, aztán hunyd be a szemed. Emlékezz. Ne törődj semmivel, Te csak emlékezz. Mindössze ennyit kérek tőled, de egyedül nekem sem ment. Szükséged lesz egy asszisztensre.
- Szidit akarod a nyakamba varrni?
- Dehogy, Szidinek pihennie kell. Megígértem neki. Nem kell hagyni, hogy túlzásba vigye, de ez legyen az én gondom. Egy szellemnek is lehetnek hibái, a nő hajlamos a túlkapásokra. Például, rengeteget beszél, érted mire gondolok. Vesd be magad, fiam. Ne gondolkozz túl sokat, most ne az eszedre hallgass.
Végszóra megérkezett a lány. Útban hazafelé mindenféléről beszélgettek. Politikáról, könyvekről és moziról.
- Mit gondolsz róla? - kérdezte Mata Hari.
- Neked mi a véleményed? - mégsem vallhatta be, hogy rég elvesztette a fonalat.
„Máris átvettem apám szokásait, kérdésre kérdéssel válaszolok.” El kellett ismerni, hogy ez a módszer időnként jó stratégia. Témát váltottak. A ház elé érve elnevette magát. Az öreg taxi, amit a kanyarban kerülgetett, a kerítés mellett parkolt. Miért van az, hogy amikor kezdi magát jól érezni a lánnyal, akkor hirtelen előkerül valami csontváz a gardróbból? Az összeesküvés - elmélet kezdte magát egyre jobban befészkelni gondolataiba. A lakásban megkönnyebbült, biztonságban érezte magát.
- Kérsz egy pohár bort? Ilyenkor megnézem a híreket. Tényleg, tudsz angolul?
- Nem nagyon.
Rossz válasz, gondolta és húzott egy strigulát a kiadások lajstromba.
- Azért szívesen megnézem én is. Próbálkozom. Idegesítően természetesnek tűnt a hangja.
„Nem hiszem el, hogy nincs tudomása arról, ami körülöttünk zajlik. Mindegy, legalább igyekszik.” A tükörben látta, hogy az ebédlő asztalnál vendégei remekül szórakoznak. Félszemmel az adást nézte, legalábbis úgy tett. Nyilvánvalóan róla folyik a diskurzus. Apja megérezte, hogy figyeli. Gyerünk fiam, ne hozz szégyent rám, ezt olvasta ki a tekintetéből.
Behozott két poharat, az egyiket letette a lány elé. Az asztalon észrevett egy gyűrűt. Még egy csontváz.
- Nagyon szép. Úgy látom, antik darab. Kié volt? - követte tekintetét elbűvölve a lány.
- Nem tudom, de mostantól a tiéd. Megőrülök érted - rántotta szenvedélyesen magához, mint az apja Szidit a háztetőn. Hónapokig udvaroltam neked, hagyjuk ki az udvarias részeket, most már hozzám tartozol.
A hirtelen mozdulattól a lány feltűzött hajából kihullott a hajtű. Szidi elégedetten bólintott, befogta a Francia szemét és kivezette a holdfényes éjszakába. 
- Minden a tervnek megfelelően alakult, a többi nem tartozik rád. Eszedbe se jusson leskelődni. Tudom, hogy tudod, de nem nagyon bíztam a sikerben.
Illatos tavaszi éjszaka volt. A szabadulás éjszakája. 
- Ma nem a háztetőn fogok aludni, ellenben veszek egy forró habfürdőt, mosolygott boldogan Szidi.
A Francia szokásához híven taxijának dőlve rágyújtott.
- Igazán leszokhatnál - mondta a nő halkan. A várva várt szabadulás szokatlan érzését még nem tudta megszokni. Nem találta a megfelelő szavakat. Ilyesmi sosem fordult még elő vele. Tétovázását kihasználva a férfi gyorsan csípőjére csúsztatta szabadon maradt tenyerét, és neki nem volt ereje tiltakozni.
- A Riviéra nem jó ötlet, Mademoiselle. Vettem két jegyet a Toscára. Róma. Jövő hét. Szidi hirtelen észhez tért, és villámgyorsan kibontakozott az ölelésből.
- Felejtsd el - mondta kurtán és elindult az ellenkező irányban.
- Tudtam, hogy tetszeni fog az ötlet. Beugrom érted, de most az egyszer próbálj meg időben elkészülni. Ja, és ne feledd a fekete ruhát, tudod melyiket!
Hosszan nézett utána, míg eltűnt az utca végén, aztán elnyomta a csikket és bevágódott a volán mögé.
- Tudod, mennyire szeretem azt a dekoltázst.
Rálépett a gázra és eltűnt a hajtűkanyarban.
A tetőn két árnyék ölelkezett a kellemes éjszakában, a macskaköveken szemközt megvillant a holdfény a nesztelenül koppanó bakancs nyomán.

folytatása következik

 

 

 
 

 


Profilkép


Nyelvek

MagyarEnglish


Elérhetőség

A könyvtár nyitvatartási ideje: hétfő; szerda: 14-16h illetve vasárnap; kedd; csütörtök: 17-19h

Anzo Sireni 20 Giv`atayim, Israel +972-543-911-831


magyarországi kontakt: 1132. Budapest, Victor Hugo utca 32.
+36-30-913-8997

Számlaszámaink:
Discount Bank, Givatayim, 145 bankfiók: 030361
Erste Bank:
11600006-00000000-31554770

diasporalibrary@gmail.com

Levelezőlista



Statisztika

Online: 1
Összes: 44142
Hónap: 2219
Nap: 38